A Szovjet Központi Akadémia három tudósa (akik természetesen a Szovjet Kommunista Párt kiemelt személyiségei) sétálnak az utcán. Egyszer csak meglátnak valamit a földön. Odamennek, nézik. Megszólal az első:
- Ez szerintem szar.
A második megcsóválja a fejét:
- Elnézését kérem tanult kollégámnak, de véleményem szerint ez nem szar.
A harmadik is csóválja a fejét:
- Szerintem sem az. Talán nézzük meg az állagát?
Odaguggolnak, és mindegyik alaposan megtapogatja.
- Én továbbra is állítom, hogy ez szar. - mondja az első.
- Véleményem szerint sajnos ez nem felel meg a valóságnak. - sajnálkozik a második.
A harmadik hümmög:
- Nem, véleményem szerint sem.
Megszagolgatják. És a harmadik is a fejét csóválja:
- Nos, mégis úgy gondolom, hogy szerintem is szar. - de a középső csak nem ért velük egyet, hát megegyeznek, hogy megkóstolják. Mindegyik kap egy darabot, értőn megvizsgálják. Az első mondja:
- Elvtársaim, ez bizonyosan szar.
A második is bólogat:
- Szerintem minden kétséget kizáróan.
A harmadik hosszan gondolkozik, majd bólint:
- Be kell látnom, elvtársaim, hogy meghajlok érveik előtt, és egyetértek, hogy a jelek szerint ez tényleg szar! - majd megkönnyebbülten hozzá teszi:
- És milyen jó, hogy nem léptünk bele!
Erről egy régi vicc jut eszembe...
A CIA speciális kémképző intézményében felkészítenek egy szuperkémet, hogy majd ledobják a Szovjetunió területén valahol Szibériában. Tökéletes helyismeret, részletes emlékek, kifogástalan orosz nyelvtudás és helyi akcentus. Az arcát átoperálják, hónapokig eddz a karjaira, hogy megfelelő favágóizmai legyenek, helyi ruhát, élelmet kap... tökéletes az álca. Éjjel ledobják egy repülőről. Miután elásta az ernyőjét, kémünk elindul a közeli falu felé és bekopogtat egy viskóba, ahonnan kijön egy öreg. Szívélyesen köszönti:
- Jó estét kívánok, Szergej Petrovics! Én vagyok az, Ivan Vasziljevics!
- Jó estét, édes fiam, de te nem Ivan Vasziljevics vagy, hanem amerikai kém.
- Dehogynem, dehogynem! Hát nem emlékszik, amikor Jurájjal és Misával leborítottuk a szentképeket és maga bújtatott el minket?
- Emlékszem én, fiam, de te akkor sem Iván Vasziljevics vagy.
- De Szergely bácsi, hát én voltam, aki Natasával jártam 3 évig, sőt, ott laktunk a kis erdei viskóban egy hónapot!
- Értem én, fiam, de te akkor sem Ivan Vasziljevics vagy.
- Hát nem emlékszik, amikor együtt énekeltük hat éves koromban a Lenin-indulót?
De az öreg csak köti az ebet a karóhoz:
- Te nem Iván vagy édes fiam, hanem egy amerikai kém.
Az ügynök kiborul és megkérdezi:
- Mi nem stimmel? Tán rosszul használom a nyelvet?
- Nem, nem, minden tökéletes volt. Csak tudod, fiam, nálunk Szibériában nagyon kevés a néger.
Szóval, na, mondja már meg valaki, hogy milyen oka lett volna egy 19. századi dán írónak a meséjében akár csak gondolnia arra, hogy valakinek más a testfelépítése, mint ami az országában KIZÁRÓLAG létezik?
Nem azért nincs néger, indián, kínai vagy ausztrál benne, mert ezt helytelenítette, hanem azért, mert fel sem merült.
A „globalizáció” 20. századi találmány.