Gyermekgondozási intézménylogika
A gyermekes élet egyik izgalmas része a gyermekgondozási intézményekkel való kommunikáció. Pontosabban eddig – és feltételezésem alapján – a magánkézben levő intézményekről van szó. Ott is a magánkézben levés központi tulajdonságáról, név szerint a befizetendő sáp nagyságáról.
A magángyermekőrzés drága dolog, viszont amikor a gyereket nem akarod 89 Km-rel arrébb levő bölcsödébe, vagy a 135 Km-rel arréb levő óvodába vinni (mert a 134 Km-en belüli körben levő állami intézményekben 180%-os a túljelentkezés, és ha a nagy gyereknek van kistestvére, akkor nem veszik fel, mert az anyuka úgyis ráér nevelni mindkét gyereket, ami mögött szintén annyi az értelmesség, mint egy hernyót énekelni tanítani, de most nem erről akarok írni), akkor csak ez marad. Nem is gond, be van kalkulálva a költségvetésbe, ezér' dógozik a nép.
Az intézmények (nevezzük őket összefoglaló néven így) korrektek. Megadják, hogy egy hónapban az őrzés ennyibe kerül, a táplálás meg annyiba. Ha előre szólsz N nappal hogy a gyerek nem megy, akkor Q összeget visszakapsz.
A dolog szépen működik, amíg gyakorlatban nem akarod alkalmazni.
Gyerek megy intézménybe, havi befizetés. Lé odaad. Érdeklődik a szülő, hogy mennyi a visszatérítés decemberre, amikor
- a gyerek 2 alkalommal előre bejelentve nem ment,
- volt két szombat, ami munkanap volt, de a gyerek előre bejelentve (sőt, egy papírt aláíratva) nem ment
A visszatérítés 2 nap étkezése.
Az óvodai gondozás díja az azért nem, mert, és, de, ezt már említettük múltkor, hogy nem, mert az óvónő akkor is kopik, és lélegzik, fenn kell tartani, üzemeltetési költségek, ezért nem. De ezt már mondtuk. Jó? Jó.
Öööö hát ugye a másik két nap meg azért nem, mert az szombat.
- Jó, de munkanap! - mondja a szülő.
Nem, igen, az lehet, de szombat, és akkor az ételszállító az nem ott főz, hanem amott, és akkor más, és amúgy, hovatovább, nem fizetik vissza a pénzt nekik sem, és amúgy is sem annyit, még máskor is nem, szóval, nem, és, ilyenkor nem. Jó? Jó!
- Na de akkor az elcserélt napra jár vissza! - csodálkozik a szülő.
Nem, mert hogy az szünnap, sőt, munkaszületi nap, és akkor ugye nem jár, mert akkor nem főz, és nem szállít, és nem dolgozik, szóval nem nem, és ezért nem adnak vissza pénzt, vagy ha igen, akkor sem annyit, nem akkor, ott, annak, ah ah, szóval, hümhüm, mert és nem. Szünnapra nem tudunk. Szóval nem. Jó? Jó...
Apuka elgondolkodik, hogy
- a szülőnek mi köze ahhoz, hogy az intézményvezető egy hímvessző, és nem képes normális szerződést kötni az ételszállítóval (vagy képes de letagadja),
- a szülőnek mi köze ahhoz, hogy az intézmény nem tudja a neki jogosan járó visszatérítést behajtani az ételszállító cégtől (vagy képes de letagadja),
- ha az intézmény azt mondja, hogy visszafizeti, akkor hányféle jogos eszközzel lehetne tőlük ezt a pénzt, természetesen mélységes tisztelet és emberbarátság mellett, kamatostul visszakapni,
- mégis miért nem mennek el a jó édes anyjuk vala... hol várja őket.
Anyuka finoman, szokásos kedves, bölcs nőiességével emlékezteti Apukát, hogy
- az intézménybe bejutni nehezebb volt, mint beszarni a térről Viktor ablakán,
- a gyerek még teoretisch oda járna 2 évig, és nem lenne szerencsés, ha ez alatt az intézményvezető által foganatosított terrorintézkedésekkel kellene napjait múlatnia,
- esetleg a kistestvérét sem fogják sehova sem felvenni, és jobb lenne nem 135 Km-rel arrébb vinni naponta,
- ugyan már Apuka, hol él?
Erről Darth Vader (szépmúltú Anakin Skywalker utódállama) jut eszembe, aki azt mondta annak idején Lando Calrissiannak:
„Megváltoztattam az egyezségünket, és örüljön, hogy csak ennyire”.
