Mese a tanárok fizetéséről
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pedagógus szakszervezet Magyarországon. Elment egy napon a szakszervezet őfelségének palotájához, a dicsőséges Doktor cárhoz, bekopogott illedelmesen, és amikor őfelsége kaput nyitott, azt mondta neki:
– Kegyelmes cár atyuskánk! Kérünk téged, hogy ne éheztesd tovább a tanárokat, és segíts nekik, hogy tudják bölcsességre tanítani a gyermekeinket! Kérünk, hogy adj nekik normális fizetést, ahogy ígérted!
Ránézett őfelsége, és azt mondta:
– Máma már nem tudok adni, mert 700 milliárdért kellett megvennem a Vodafont, és az még gombócból is sok! De nyugodtan menj haza, mert holnap annyit fogok adni, hogy minden tanár érezni fogja, hogy megéri tanítania. Lásd-e, ide fel is vésem a palotám kapufélfájába: „Holnap adok a tanároknak annyi fizetést, amennyi tisztességes!”
Megnyugodott a szakszervezet, megköszönte szépen és elment haza.
Ám másnapra csak nem érkezett meg a tanárok fizetése, elment hát ismét a palotához, és ismét bekopogott az aranyozott turulfejes kapun. Ismét kijött őfelsége, és kérdezte:
– Mi járatban errefelé, szakszervezet?
– Jaj, képzelje, őfelséged, még mindig nem jött meg a fizetés!
Elnevette magát a Nemzetnek Dicső Bajnoka, a Rezsi Hőse, és rámutatott a kapufélfára:
– Látod-e, hát ide van írva, hogy „Holnap adok a tanároknak annyi fizetést, amennyi tisztességes!” Hát várjál holnapig!
Így cselezte ki az agyafúrt cár atyuska, a Kárpátok Második Géniusza, a Nemzetgazdaság Megmentője a gonosz tanárokat.
Aki nem hiszi: járjon utána!
(„Az Öregasszony és a Halál” mese nyomán.)