A Tündérvölgyi
A Tündérvölgyi
Többször nekikezdtem, majd nem tudtam folytatni, aztán megint; most talán sikerül.
A Wikipédiával kezdődött… vagy nem is, a port.hu-val. Ő csinálta. Sőt, ő volt a lelke. Nagyszerű dolog volt (azóta is az) és egyszer ennek kapcsán váltottunk pár levelet. Aztán kicsit később, évekkel utána keresett meg, hogy beszéljünk. Wikipédiáról.
Találkoztunk, pontosabban eljött. Lelkesen mondta: mennyire nagyszerű, hogy indítottam a Wikipédiát és hogy tudna abban segíteni hogy az a rengeteg adat, ami a port.hu alatt összegyűlt, segíthesse a Wikipédiát, meg főleg az olvasóit. Ami felett ő rendelkezett, mint tulajdonos és vezető annak a szerzői jogait természetesen rendezi, hiszen a WP szabad tartalmú, és csak ilyen tartalmat tud fogadni, de ez nem gond neki, aki ezt az egész hatalmas tudásbázist gyakorlatilag összerakta.
Nagy hatást tett rám. Nem csak azért, mert már a látványa is különleges volt: hatalmas ember, elképesztő hajjal és vidámsággal; és nem is azért, mert annyi energiát és tennivágyást sugárzott, amit az ember ritkán lát manapság, hanem nekem – mint aki a Wikipédia kapcsán naponta találkozik a cégekkel, akik előállítanak valamit és utána foggal-körömmel védik, nehogy valaki is hozzájusson és ÚRISTEN ÚRISTEN hasznot hajtson belőle – az volt teljesen váratlan, hogy egy ilyen tényleg kincsesbánya adatbázis tulajdonosa megkeres és felajánlja az egészet. És nem azért, mert rossz üzletember (és akik ismerték azt hiszem ebben egyetértenek), hanem mert hajlandó volt belegondolni abba, hogy ez számára minimális veszteséget okoz viszont a közösségnek adott értéke hatalmas lehet. Egy ember, aki úgy gondolkodik, hogy hogyan lehet a világ jobb, és tesz is érte. Élete állandó, visszatérő motívuma.
A nálam felejtett pulcsiját majdnem egy évig őriztem, és jó alkalom volt, hogy beszélgessünk időnként, majd később találkozzunk is, megint. Sok pici dolog, melyek mindegyike arról szólt, hogy amikor nem dolgozunk akkor mit lehet csinálni, akár a Wikipédiában, akár a tágabb informatikában hogy jobb legyen.
Aztán eltelt két év, és visszaadtam a pulcsit. De ez már megint más téma volt. Egy másik dolog, amit én is csinálok: az OpenStreetMap (OSM, „a térképek wikipédiája”). És felhívott, hogy szeret kirándulni. Persze ezt már tudtam, de megkérdezte, hogy ugye OSM-ezek, meg térképezgetek? Beszélgettünk a biciklizésről, a GPS-ekről és telefonokról, a világ állapottyáról; egyszer csak megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk Csabdiban térképezni, felmérni? De ha esetleg „nem lenne” - tette hozzá –, akkor ő vendégül látna minket, meg igazából jönne velünk. Örömömet és egyetértésemet hallva mesélt tovább, amitől nem kevésbé lepődtem meg.
Elmesélte, hogy ott hagyta a port.hu-t (amiről hallottam) és övé most a Cartographia. Pontosabban ő csinálja is a vezetést. És szeretné, ha az OSM és a Cartographia között szorosabb lenne az együttműködés.
Szerintem jól szórakozott a döbbenetemen. A legnagyobb múltú térképészeti cég szeretne – szakmai – kapcsolatba kerülni a „térképek wikipédiájával”, a szabad tartalmú, közösségi térképpel! De… hát… hogy…?
És persze elmondta. Érthetően, tényszerűen, és a lényeg megint az volt, hogy a cég úgy működjön és szerezzen bevételt hogy eközben a széles társadalomnak tudjon olyat adni, ami jó; szórjon el olyan magokat mindenfelé amik amikor kihajtanak, nem csak az embereknek, de nekik is növesztik gyümölcseiket. Térképek, amiket mindenki szabadon használhat, és kereskedelmi termékek, papír, interaktív, térképes és vegyes tartalmas dolgok, amiket az emberek, akiknek arra van szüksége, meg tudnak vásárolni, és amiknek a kinézete, szerkezete és tartalma profik keze nyomán alakul nem csak hasznosra, de szépre és a célra legmegfelelőbbre.
Mire kettőt pillantottunk már kerekezett fel a csapat, GPS-ek tömkelegével, mobiltelefonos térképekkel, fényképezőgépekkel és hatalmas vidámsággal a Somlyó halálos emelkedőire, egy hangulatos vendéglátói reggeli után. Nevetett, amikor kilógott a nyelvünk, aztán mi nevettünk, amikor sorba' durrantak a kerekek, és míg ő a mentőangyal szerepében mentett, addig mi „arra mentünk”, amerre mutatott, és meggyőződhettünk arról, hogy tényleg gyönyörű a táj, amivel meg akart minket ajándékozni, vagy nem is, inkább megosztani velünk is az örömét.
A Tündérvölgy. „Mert miért is ne adhatnánk” – magyarázta – „neveket azoknak a helyeknek, amiket szeretünk? És ez, nézzétek meg, tényleg egy tündérvölgy!” És az: Csabdi kisebb és nagyobb púpok között elterülő részei, a mindenféle utacskák és tavacskák mindenfelé. „Az én Tündérvölgyem.” – mosolyogta ránk, huncut vigyorral kísérve. És mondta, hogy majd jelentkezik, amikor mások is megismerik, hogy feltehetjük a térképre.
Jöttem hazafelé az autóval, egyedül, messziről; hallgattam a zenét, a Sky zenéit, 3-4 albumot. Lekanyarodtam a pályáról, kint a tábla: „Csabdi”. Eszembe jutott megint a Tündérvölgyi, az, hogy mennyire vigyorogva bólogattam, amikor KEE megírta, hogy a gyermekei „Óriáspumuklinak” hívták… bólogatva, de szomorúan. Bizonyosan fogok még járni a Tündérvölgyben de már nem lesz kivel találkoznom; elment, nem jön vissza többé. Szomorú, de mégis rögtön az jut eszembe: hihetetlen, mennyi mindent adott nekünk, mindenkiknek, amiről ő jut az eszembe. És azt hiszem, ha maradnék szomorú, mérges lenne rám, mert milyen hülyeség, hogy egy emberrel akarok foglalkozni amikor ott van az a rengeteg dolog, amit csinált.
Ó igen – gondoltam jó érzéssel –, a Tündérvölgy! Nem azt mondta, hogy „de jó lenne, ha a világ is tudná, hogy létezik ez a gyönyörű hely”, hanem azt, hogy „majd amikor tudják”. Nem volt kérdés, csak egy feladat a sok közül. Megtudták, és nem titokban, dugdosva, hanem úgy, hogy akárki meglássa!
Itt tartottam gondolataimban, amikor lépett a zene, és elindult a következő…
Dance of the Little Fairies - A kis tündérkék tánca.
Nagyon szeretem ez a zenét: különleges ritmusú, kedves dallamú. Nekem mindig olyan érzésem van, hogy életvidámságot sugároz…
A tündérkék. Biztosan véletlen, hogy pont így, együtt, egyszerre.
És mosolygok mindig, amikor – magam sem értem, hogyan és miért – mindig látom, hogy ő a negyedik a mobilom „favourites” listájában, a fényképével, pedig nem telefonáltunk annyit, és a mobilt sem győzködtem soha, hogy ez egy különleges ember hívószáma – volt.
És még mindig vannak dolgok, amiket elindított, és szelíden rugdosott, hogy csináljuk már, csináljam már, mert ha nem csinálom akkor soha nem lesz nagyszerű. Lassan haladok rajta, Tündérvölgyi, de igyekszem. Mindig, amikor rám nézel a telefonból, kapok egy újabb lökést hozzá.
Aztán persze nem maradt ennyiben, és megint mentünk a Tündérvölgybe, Csabdiba térképezni. Egy másik részt. De ez már azután volt, hogy az OSM közösséget éveken át vendégül látta havonta a cég nagy előadójában, ahol össze tudtunk gyűlni, előadásokat tartani, beszélni, hogy ki mit csinál a térképre és térképpel, ki a világ mely pontján… teszi jobbá a világot. Más cég azt mondta volna az amatőr, lelkes csapatra mutogatva, hogy „ő… ő… ő… a konkurrencia!”, ő pedig azt mondta, hogy gyertek, csináljuk együtt, mert ti olyat tudtok amit mi nem, mi pedig olyat, amit ti nem: együtt jobbak vagyunk!
És persze vendégül látta a térképmániásokat Csabdiban is, megint. És persze (persze!) a kis projektek, hogy az ország eldugott részeit feltérképezzük, mert csodálatos tájak vannak ebben az országban, és a kerékpárutak, hiszen a bringa volt az elsőszámú jármű az életében, bár hogy „jármű”… inkább legális élvezeti szer.
És azok a felsorolhatatlanul számtalan, apró dolgok, amitől a térkép és a térképek és az informatika és a közönséges, mindennapi világ jobbak lettek, és amit az „emberek”, aki használják sosem fogják tudni, hogy benne volt a keze és az energiája.
Ő volt Veszelovszki Zsolt, a Veszelovszki, a Portos, az Óriáspumukli, a Dude, a bringás. 54 éves volt, azt hazudják, pedig nem lehetett annyi, maximum 35, de az is csak különleges titkosszolgálati erőszak alkalmazása mellett hihető. Sok mindent kaptunk tőled, Zsolt, és felháborító, hogy ez sem elég, és többet szerettünk volna, Veled.
Köszönjük… köszönöm.