Szerteszana²

Verslelemzés

József Attila már 32 évesen is zseni volt.

Családban jön egy születésnap (após), és egy ajándékhoz kitaláltuk(ták), hogy az elején legyen egy személyre szabott vers, a la Születésnapomra.

Párom tudja, hogy én jó eséllyel elő tudok állítani nem teljesen szörnyű verssorokat (versnek nevezni szégyen lenne), így odahívott, hogy segítsek. Persze segíteni nem tudok: közösségi versalkotásban nem hiszek, vagy ha hinnék is, nekem nem megy.

A fő oka persze az, hogy számomra mindig döbbenet, hogy az emberek, akik ilyen verseket akarnak írni valamilyen mentális blokk hatására

1. elfelejtenek számolni, és a szótagok száma semmi kapcsolatot nem mutat a vers semmilyen, tetszőlegesen kiragadott sorával; és
   
2. alapvető összhangzat-felismerő képességeket sem mutatnak fel, és így olyan rémrímeket írnak, mint pl: "kedves"-re "facsavar".

Emiatt amikor valaki ilyen verset olvas fel nekem, akkor vagy kimegyek és sikoltok, vagy benn sikoltok, de mindenképp rombolja metabolizmusomat. Most erőt vettem magamon, amikor kész volt, elkértem a „verset”, elvonultam vele, majd az eredményt – ami szerintem  valahol a „borzalmas” és az  „elviselhető” között volt félúton – visszadobtam a közösbe.

Utólagos mosolyt okozott, hogy a számítógépen írt (tehát gyakorlatilag 100%-ban félreolvashatattlan) műben az átírás után keletkezett egy ritmushiba (egy hosszú magánhangzóból rövid lett) és egy szótagszám-hiba (bekerült egy teljesen oda nem való névelő). Szerintem jó eredmény.

Visszatérve Attilára (akiről – szegény legény! – mindig az agyhalott oldalági örököse ugrik be, aki letilttota a verseket 2 évre a netről, csak hogy egy kis hasznot tudjon még Attilából húzni, szöges ellentétben mindennel, amiben Ő hitt): iszonyú nehéz a vers utolsó két, rövid sorát úgy összehozni, hogy értelme is legyen, rövid is legyen és rímeljen is. Mondom: zseni.