Szerteszana²

grin agymenései
Taggalés osm

A Tündérvölgyi

2016-11-12 13:20 írta grin

A Tündérvölgyi

Többször nekikezdtem, majd nem tudtam folytatni, aztán megint; most talán sikerül.

A Wikipédiával kezdődött… vagy nem is, a port.hu-val. Ő csinálta. Sőt, ő volt a lelke. Nagyszerű dolog volt (azóta is az) és egyszer ennek kapcsán váltottunk pár levelet. Aztán kicsit később, évekkel utána keresett meg, hogy beszéljünk. Wikipédiáról.

Találkoztunk, pontosabban eljött. Lelkesen mondta: mennyire nagyszerű, hogy indítottam a Wikipédiát és hogy tudna abban segíteni hogy az a rengeteg adat, ami a port.hu alatt összegyűlt, segíthesse a Wikipédiát, meg főleg az olvasóit. Ami felett ő rendelkezett, mint tulajdonos és vezető annak a szerzői jogait természetesen rendezi, hiszen a WP szabad tartalmú, és csak ilyen tartalmat tud fogadni, de ez nem gond neki, aki ezt az egész hatalmas tudásbázist gyakorlatilag összerakta.

Nagy hatást tett rám. Nem csak azért, mert már a látványa is különleges volt: hatalmas ember, elképesztő hajjal és vidámsággal; és nem is azért, mert annyi energiát és tennivágyást sugárzott, amit az ember ritkán lát manapság, hanem nekem – mint aki a Wikipédia kapcsán naponta találkozik a cégekkel, akik előállítanak valamit és utána foggal-körömmel védik, nehogy valaki is hozzájusson és ÚRISTEN ÚRISTEN hasznot hajtson belőle – az volt teljesen váratlan, hogy egy ilyen tényleg kincsesbánya adatbázis tulajdonosa megkeres és felajánlja az egészet. És nem azért, mert rossz üzletember (és akik ismerték azt hiszem ebben egyetértenek), hanem mert hajlandó volt belegondolni abba, hogy ez számára minimális veszteséget okoz viszont a közösségnek adott értéke hatalmas lehet. Egy ember, aki úgy gondolkodik, hogy hogyan lehet a világ jobb, és tesz is érte. Élete állandó, visszatérő motívuma.

A nálam felejtett pulcsiját majdnem egy évig őriztem, és jó alkalom volt, hogy beszélgessünk időnként, majd később találkozzunk is, megint. Sok pici dolog, melyek mindegyike arról szólt, hogy amikor nem dolgozunk akkor mit lehet csinálni, akár a Wikipédiában, akár a tágabb informatikában hogy jobb legyen.

Aztán eltelt két év, és visszaadtam a pulcsit. De ez már megint más téma volt. Egy másik dolog, amit én is csinálok: az OpenStreetMap (OSM, „a térképek wikipédiája”). És felhívott, hogy szeret kirándulni. Persze ezt már tudtam, de megkérdezte, hogy ugye OSM-ezek, meg térképezgetek? Beszélgettünk a biciklizésről, a GPS-ekről és telefonokról, a világ állapottyáról; egyszer csak megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk Csabdiban térképezni, felmérni? De ha esetleg „nem lenne” - tette hozzá –, akkor ő vendégül látna minket, meg igazából jönne velünk. Örömömet és egyetértésemet hallva mesélt tovább, amitől nem kevésbé lepődtem meg.

Elmesélte, hogy ott hagyta a port.hu-t (amiről hallottam) és övé most a Cartographia. Pontosabban ő csinálja is a vezetést. És szeretné, ha az OSM és a Cartographia között szorosabb lenne az együttműködés.

Szerintem jól szórakozott a döbbenetemen. A legnagyobb múltú térképészeti cég szeretne – szakmai – kapcsolatba kerülni a „térképek wikipédiájával”, a szabad tartalmú, közösségi térképpel! De… hát… hogy…?

És persze elmondta. Érthetően, tényszerűen, és a lényeg megint az volt, hogy a cég úgy működjön és szerezzen bevételt hogy eközben a széles társadalomnak tudjon olyat adni, ami ; szórjon el olyan magokat mindenfelé amik amikor kihajtanak, nem csak az embereknek, de nekik is növesztik gyümölcseiket. Térképek, amiket mindenki szabadon használhat, és kereskedelmi termékek, papír, interaktív, térképes és vegyes tartalmas dolgok, amiket az emberek, akiknek arra van szüksége, meg tudnak vásárolni, és amiknek a kinézete, szerkezete és tartalma profik keze nyomán alakul nem csak hasznosra, de szépre és a célra legmegfelelőbbre.

Mire kettőt pillantottunk már kerekezett fel a csapat, GPS-ek tömkelegével, mobiltelefonos térképekkel, fényképezőgépekkel és hatalmas vidámsággal a Somlyó halálos emelkedőire, egy hangulatos vendéglátói reggeli után. Nevetett, amikor kilógott a nyelvünk, aztán mi nevettünk, amikor sorba' durrantak a kerekek, és míg ő a mentőangyal szerepében mentett, addig mi „arra mentünk”, amerre mutatott, és meggyőződhettünk arról, hogy tényleg gyönyörű a táj, amivel meg akart minket ajándékozni, vagy nem is, inkább megosztani velünk is az örömét.

A Tündérvölgy. „Mert miért is ne adhatnánk” – magyarázta – „neveket azoknak a helyeknek, amiket szeretünk? És ez, nézzétek meg, tényleg egy tündérvölgy!” És az: Csabdi kisebb és nagyobb púpok között elterülő részei, a mindenféle utacskák és tavacskák mindenfelé. „Az én Tündérvölgyem.” – mosolyogta ránk, huncut vigyorral kísérve. És mondta, hogy majd jelentkezik, amikor mások is megismerik, hogy feltehetjük a térképre.

Jöttem hazafelé az autóval, egyedül, messziről; hallgattam a zenét, a Sky zenéit, 3-4 albumot. Lekanyarodtam a pályáról, kint a tábla: „Csabdi”. Eszembe jutott megint a Tündérvölgyi, az, hogy mennyire vigyorogva bólogattam, amikor KEE megírta, hogy a gyermekei „Óriáspumuklinak” hívták… bólogatva, de szomorúan. Bizonyosan fogok még járni a Tündérvölgyben de már nem lesz kivel találkoznom; elment, nem jön vissza többé. Szomorú, de mégis rögtön az jut eszembe: hihetetlen, mennyi mindent adott nekünk, mindenkiknek, amiről ő jut az eszembe. És azt hiszem, ha maradnék szomorú, mérges lenne rám, mert milyen hülyeség, hogy egy emberrel akarok foglalkozni amikor ott van az a rengeteg dolog, amit csinált.

Ó igen – gondoltam jó érzéssel –, a Tündérvölgy! Nem azt mondta, hogy „de jó lenne, ha a világ is tudná, hogy létezik ez a gyönyörű hely”, hanem azt, hogy „majd amikor tudják”. Nem volt kérdés, csak egy feladat a sok közül. Megtudták, és nem titokban, dugdosva, hanem úgy, hogy akárki meglássa!

Itt tartottam gondolataimban, amikor lépett a zene, és elindult a következő…

Dance of the Little Fairies - A kis tündérkék tánca.


Nagyon szeretem ez a zenét: különleges ritmusú, kedves dallamú. Nekem mindig olyan érzésem van, hogy életvidámságot sugároz…

A tündérkék. Biztosan véletlen, hogy pont így, együtt, egyszerre.

És mosolygok mindig, amikor – magam sem értem, hogyan és miért – mindig látom, hogy ő a negyedik a mobilom „favourites” listájában, a fényképével, pedig nem telefonáltunk annyit, és a mobilt sem győzködtem soha, hogy ez egy különleges ember hívószáma – volt.

És még mindig vannak dolgok, amiket elindított, és szelíden rugdosott, hogy csináljuk már, csináljam már, mert ha nem csinálom akkor soha nem lesz nagyszerű. Lassan haladok rajta, Tündérvölgyi, de igyekszem. Mindig, amikor rám nézel a telefonból, kapok egy újabb lökést hozzá.

Aztán persze nem maradt ennyiben, és megint mentünk a Tündérvölgybe, Csabdiba térképezni. Egy másik részt. De ez már azután volt, hogy az OSM közösséget éveken át vendégül látta havonta a cég nagy előadójában, ahol össze tudtunk gyűlni, előadásokat tartani, beszélni, hogy ki mit csinál a térképre és térképpel, ki a világ mely pontján… teszi jobbá a világot. Más cég azt mondta volna az amatőr, lelkes csapatra mutogatva, hogy „ő… ő… ő… a konkurrencia!”, ő pedig azt mondta, hogy gyertek, csináljuk együtt, mert ti olyat tudtok amit mi nem, mi pedig olyat, amit ti nem: együtt jobbak vagyunk!

És persze vendégül látta a térképmániásokat Csabdiban is, megint. És persze (persze!) a kis projektek, hogy az ország eldugott részeit feltérképezzük, mert csodálatos tájak vannak ebben az országban, és a kerékpárutak, hiszen a bringa volt az elsőszámú jármű az életében, bár hogy „jármű”… inkább legális élvezeti szer.

És azok a felsorolhatatlanul számtalan, apró dolgok, amitől a térkép és a térképek és az informatika és a közönséges, mindennapi világ jobbak lettek, és amit az „emberek”, aki használják sosem fogják tudni, hogy benne volt a keze és az energiája.

Ő volt Veszelovszki Zsolt, a Veszelovszki, a Portos, az Óriáspumukli, a Dude, a bringás. 54 éves volt, azt hazudják, pedig nem lehetett annyi, maximum 35, de az is csak különleges titkosszolgálati erőszak alkalmazása mellett hihető. Sok mindent kaptunk tőled, Zsolt, és felháborító, hogy ez sem elég, és többet szerettünk volna, Veled.

Köszönjük… köszönöm.

Nyergesújfalu születése

2013-04-18 14:11:45 írta grin
Igazából az egész a sár miatt van, Feri mondta, hogy mesélje már el valaki a nagy rejtélyt, mert a helyi Hírmondóba kellene róla pár szó.

A kép elsötétedik, és megjelenik a felirat:

OpenStreetMap Első Magyar Mapping Party – Nyergesújfalu

A kép kivilágosodik egy napfényes, kedves kis falura, ahol virágok…
Na jó, nem drogozunk, mesélni akartam.
Az OpenStreetMap-et mindenki ismeri, de aki esetlg életét eddig egy barlangban élte volna le csótányok és feslett erkölcsű ősnők társaságában azoknak elmondom hogy ez egy térkép, pontosabban ez A Közösségi Térkép, ami világméretű, szabad tartalmú, ingyenes, teljeskörű és egyszerűen csodálatos, amennyiben a csodálatot végző térképekre koncentrál. Kicsit olyan mint a térképek Wikipédiája: mindenki szerkesztheti, javíthatja ezért félelmetes iramban fejlődik; vannak benne autó- és bicikliutak, turistautak és sípályák, villanyvezetékek, folyók és tengerek, hegyek és völgyek, éttermek és templomok és útjelző táblák, meg persze egy csomó minden egyéb. Lehet keresni, navigálni, nyomtatni vagy csak nézegetni.
Na de belemerültem a részletekbe. Szóval a magyar közösség – külföldhöz hasonlóan – összejött, és találomra feltérképezett egy addig felméretlen települést, jelen esetben Nyergesújfalut. A helyiek szeretettel várták a csapatot, kaptunk főhadiszállást, és megengedték hogy az utcán annyit sétáljunk amennyit csak akarunk!
Persze a találkozás rész volt az igazi érdekesség, de azért térképeztünk is, az eredmény itt látható.

A reggel Nyergesújfalu feldarabolásával kezdődött, melyet a helyiek csendes nemtörődömséggel vettek tudomásul („apatikus egy bolygó”). Mi keletet kaptuk, mondhatnám: vadkeletet. Mivel arrafelé kevés utca és sok távolság volt, autóval indultunk neki. Két GPS rajzolta az utat, egy laptáblaszámítógépjáték fényképezett koordinátákkal. No, jól haladtunk, mindenfélét írogattunk, de a délkeleti részbe nem bírtunk eljutni. Keresni kezdtük hát: hogyan lehetne odajutni?
Végül találtunk egy gyanús utat (Tó utca) amin végigmenve ott lett egy balos, tömör-salakos földút, teljesen járható. Elindultunk rajta, egészen egy nagyon szép dombos vidékig.
Ott végre kimászhattunk a kocsiból és hajrá fel a dombra (így keletkezett a térkép jobb alsó sarkán a dombcsúcsot jelölő háromszög), ahol odahajítva egy szép panorámt találtunk, ipari parkkal, mindenféle utakkal. Onnan láthattuk, hogy egészen közel vagyunk a kiindulási pontunkhoz (Tesco parkoló), azt egy földút köti össze a mostani pozíciónkkal. Fentről tisztán látszott.
dombocska.jpgLent el is indultunk arrafelé. Egyszer majdnem rossz felé fordultunk, de aztán korrigáltunk, és a tömör salakos út helyett egy földút felé indultunk. Egész jónak nézett ki. Kicsit földút, de lehet rajta menni autóval. Kis lejtő, hóóóóóóóóóóóó aztak....!

Na, a kis lejtő nem volt sem kicsi, sem pedig jónak nézett ki, de legfőképp sem pedig lehetrajtamenniautóval. Csúszni. A sárban, konkrétan. Na, az alján aztán kiderült, hogy előttünk az a barátságos, keményre fagyott földnek kinéző objektum az egy barátságtalan, lucskosra sározott dagovány. Néhány nemes, de annál hiábavalóbb próbálkozás után, melyben a közelben elapadhatatlan mennyiségben fellelhető növényzetet próbáltuk a gépjármű alá tuszkolni szügyig sárosan feladtuk, és betelefonáltunk az OSM Központi Vészhelyzeti Akciócsoport Vezető Diszpécserének.
sar.jpgA díszpécser épp ebédelni indult volna – velünk együtt – azonban hallva történetünket azonnal eldobott kaszát-kapát (így azt nem tudjuk meg soha, hogy minek volt nála kasza meg kapa a művház jó meleg szobájában, honnan szedte őket, hova dobta és vajon eltalált-e vele valakit), és megkereste a helyi segítőnket, hogy… segítsen.
Nem telt bele sok idő és máris megvolt az információ, hogy jön értünk egy ZZRRBBBZZZT! és segít; hamarosan indul, de mivel lassú, kicsit várni kell rá, de ne aggódjunk, illetve majszol amikor elindult.

Álldogáltunk, nézegettünk.
Azután még kicsit álldogáltunk, és még kicsit nézegettünk.
Szép az idő, így, a mező közepén.
Ezután fogtuk a GPS-t és elkezdtünk körbejárni, kis körbe kerített terület (benne láthatóan semmi az ég egy adta világon, amúgy is látványos egy tökéletes kerítés a puszta közepén, csinos kis kapuval, gondolom a föld alatt lehetett valami titkos aranytrezor, óvóhely, rakétasiló, ilyesmi), majd megtaláltuk azt az utat amerre majdnem mentünk (szép, kavicsos, keményre döngölt, nem röhögni!), de szerencsére egy EKKORA lakattal lezárt kapu volt rajta, úgyhogy nem volt teljes értékű a kétségbeesésünk.
Mivel vészesen közeledett az éhesvagyok és mivel a Tesco tőlünk nagyjából 394 méterre volt ezért tettestárs elindult vadászni, míg én vártam, illetve vártam, ezután még vártam egy kicsit mielőtt várakozni kezdtem.
Egy idő után elunva, meg amúgy is már egy óra eltelt az első „mindjárt indulunk” óta rákérdeztem a falatozó pécserek díszénél (na jó, hulljon le a pel: nincs díszpécser, nincs Kríziskezelő Központ, hanem helyi telefonszámokkal rendelkező főtérképészünket nyaggattuk folyamatosan) hogy akkor hol is van az az IZÉ ami megment?
Ezután 20 perc szünet következett, míg a dísz telefonált, majd visszaszólt, hogy na MOST indult a gép, és mivel nem olyan gyors egy kicsit várni… hmm, déjá vu.
Viszont nem is olyan lassú az, nem telt bele 10 perc és a parkolóba befordult egy gyanúsan nagy valami. És kiderült végre, hogy mi is az. Egy helyi csoda!

A neve Unimog, és a Wikipédiából (főként a részletesebb angol nyelvű leírásból) mindent megtudhatsz róla (még azt is, amit nem akartál, szokás szerint). Amúgy a mi példányunk láthatóan keményen dolgozott még pár napja is a hóban, mert a hótoló ott mosolygott az elején. Igazi klasszikus úttörő: ahol tud, segít!

A sofőr jót derült rajtunk, és nem tette fel az obligát kérdést hogy „ugyan már hogy lehettek ennyire ökrök hogy bejöttök a dagonyába”, mert akkor el kellett volna részletesen magyarázni hogy arról a dombról fentről ez teljesen jól nézett ki, de mondom, erre nem került sor, a sofőr nagyon kedves és nagyon segítőkész volt. Ha aggódtam volna hogy milyen úton próbálja a mentésünkre siető kikerülni a sarat hogy bele ne ragadjon akkor ez most elmúlt: az Unimog nemes egyszerűséggel egyenesen keresztülgázolt az egészen, ráadásul a javaslat az volt, hogy a lejtőn menjünk fel (utána, mint említettem, azonnal kezdődött a jól járhatű út), mármint ahol egyszerűen lecsúsztunk. De a bizalom ekkor már megingathatatlan volt.

Apróbb nüanszok, mint hogy vontatókötél van de rögzítője nincs akadtak, de megmentőnk találékonysága hamar átalakított egy tízes inbuszkulcsot (népies nevén imbuszkulcs) rögzítőkallantyúvá, és indult a menet. A gép indult, és simán felhúzott minket a dombon. A megoldás tökéletességére utalt az is, hogy fent egy rántástól kiesett a kulcs és így a vontatókötél automatikusan leoldott, nekünk nem maradván más hátra mint a kulcs megtalálása a sárban, ami teljesen vidáman zajlott így, szilárd burkolaton állva.
Mi megköszöntük a mentést (semmit nem fogadott el, pedig próbálkoztunk, így aztán elkértük a telefonszámát, és ha meglesz Nyerges, szerintem próbálok neki küldeni egy szép térképet), ő megköszönte a tartalmas szórakozást és elindultunk a szélrózsa minden irányába.

A nap további része biztonságban és tartalmasan telt. Eddigre a saját részünket megcsináltuk, így elindultunk ebédelni (végre!), amúgy a hely teljesen finom és igen barátságos árfekvésű tápanyaggal látott el minket (tippjeim szerint ők az Ászok vendéglő).

Ebéd után a főhadiszálláson próbáltuk összegezni, hogy ki mire jutott a saját településdarabkáival, és hogy merre tovább. A csapatok részben újrakombinálódva (főként, hogy ki akar autóval, gyalog, biciklivel vagy batmobillal menni) indultak útnak. Mi végre gyalogosra vettük a formációt, vidám célpontnak a temetőket megcélozva. Odamegyünk, a temetőt körbejárjuk a kerítés mentén, kísérve a hozzátartozók gyanakvó tekintetétől. Persze a közelben volt még kis hegy, emlékmű, erdei utak, kellemes időben nagyon jól esett a délelőtti autózás után.
Lassan kezdett már setétedni, így abba kellett hagyni a mókát mert a saját gondolatainkat sem láttuk. A főhadiszálláson még leadtuk a napi bevételt, majd a csapat együntetűen nekiállt oszlani, ki merre jött vagy ment vagy jöttment.

Közben, és tökéletes időzítéssel eleredt az eső.

Nekem még ki volt osztva hogy úgyis autóval megyek, mérjem már fel a településtábla utáni balos utcát. Na ez persze nem létezett, az illető a már bejárt, jóval máshova települt utcára szociált a. No harag, no cukor, irány vissza.

Hazafelé még élmény volt a kis faluk közötti néptelen, éjsötét, esőáztatta és fagykátyúsította utakon szlalomozni. Kísérteties volt az autó lámpájnak fényében az út, aminek felületén lassan úszó ködben haladtam, minden másodpercben várva az út melletti véres fejszével masírozó zombikat vagy adóellenőröket, de végülis semmi nem volt, egészben elértem a lakott részeket.

És persze egy üres területből született egy térkép! Boldog születésnapot, Nyergesújfalu!

Taggalés osm

Szerteszana²

grin agymenései